A Magyar Kultúra napján évről évre többen megfogalmazzák mi is a kultúra. És jól is van ez így, ebben az esetben sem célszerű a csőlátás, tévútra vihet. Véleményem szerint olyan, mint a levegő. Ez az alapja az emberi létnek, hiszen kultúra nélkül életünk sivár, egyhangú, és tartalmatlan lenne. Viszont mi kíváncsiak voltunk mások gondolatára is, kinek, mit jelent a magyar kultúra? Az Érték Megosztás c. magazin januári számában röviden megfogalmazta már Szecseiné Pápay Judit, az Ipolyi Közművelődési Központ gyerekkönyvtárosa, és mi most, a hosszabb verziót is közzétesszük.

Mi a kultúra? A körülöttünk lévő világ, amit örököltünk, átalakítunk, továbbfejlesztünk.

Már kisgyermekkorban megtapasztaljuk első kulturális élményünket: a szülők meséje, éneke, mondókái. a közös „játékok” (ez lehet akár kertészkedés, jószágetetés, barkácsolás is). Azután az óvodában, iskolában tovább nyílik a gyermek szeme, így nagy a felelőssége az óvónőknek, dajkáknak, pedagógusoknak, hogy mit és hogyan közvetítenek számukra.

Nálam sem volt ez másképp. Gyermekkorom egyik meghatározó közege volt a népi kultúra. Ugyan nagyvárosban éltünk, viszont édesapám alapító tagja volt a jövőre 75 éves szolnoki Tisza Táncegyüttesnek (Tímár Sándorral, Sajti Sándorral és több neves táncossal), a családom több tagja is táncolt vagy zenélt az együttesben. Az együttes tagjai kijártak a környékre – a csoport vezetőjével patronálójával Kaposvári Gyula bácsival, a szolnoki múzeum egykori vezetőjével – táncot, zenét gyűjteni. Sokat meséltek róla szüleim. Bár születésem után már nem voltak aktív táncosok, de sokszor visszajártunk a próbákra, megnéztük előadásaikat, és mivel sokan elmentek hivatásos táncosnak, így az ő fellépéseiket is megtekintettük. Annak idején édesanyám volt az első Szolnoki Országos Néptáncfesztiválok konferansziéja is, én kicsiként a közönség soraiban foglaltam helyet.

Általános iskolába a Kassai útiba jártam, ami akkor a városban a zenei tagozatos iskola volt. Kötelező volt a néptánc (az egyik testnevelés óra helyett), valamint a hangszeren való tanulás, énekkarba való éneklés. Jártunk hangversenyekre, az Operaházba. Nemcsak a zenei kultúra, de a viselkedéskultúra, a közösségi kultúra is a részünkké vált.

Szüleimmel sokat jártunk múzeumokba, kirándulni, városokat látogattunk meg, ahol az építészettel is ismerkedtem – iskolai tanulmányimmal párhuzamosan. Természetesen jártam könyvtárba, a Verseghy Könyvtár gyermekkönyvtárában édesanyám vezette a versklubot, melyre osztálytársaimmal és egy másik iskola hasonló korú diákjaival együtt kluboztunk. Versekkel ismerkedtünk, játszottunk, megzenésítettük, lerajzoltuk stb. közösen. Sok író, költő látogatott el hozzánk személyesen.
Az olvasnivalót édesanyám adta a kezembe, így irányította irodalmi ismereteimet. Főiskolás koromban nagyon hálás voltam ezért, egyik vizsgánk, a gyermek- és ifjúsági irodalom volt, ahol a tanár nagy örömére ismertem azokat a gyerekregényeket, meséket, verseket, amelyek az akkori ún. „szocialista irodalom”-nak nem volt alap gyermekirodalmi műve.

Középiskolába a Vargába jártam, Páldy János igazgató – és szerencsére magyar tanárunk is – idejében. UNESCO iskolaként megtanultuk, hogy ami nem kötelező, az is fontos lehet számunkra, építi személyiségünket. Reál osztályként nem csak a választott fakultációnkra készültünk plusz feladatokkal, de irodalomból is elolvastuk az ajánlott olvasmányokat, a friss magyar és világirodalmi műveket is olvastuk, beszámoltunk róla a többi osztálytársunknak.  Jártunk színházba, filmklubba (Bérczes László vezette), és persze koncertekre (Cseh Tamás, Hobó, LGT) is.

Folytattam a néptáncot, most már a Tisza Táncegyüttesben. Nemcsak a táncokat tanultuk meg, hanem egy-egy koreográfia kapcsán megismerkedtünk a tanult tájegység népi kultúrájával (meséivel, viseletével, hagyományaival), vagy egy-egy tematikus műnél a hozzá kapcsolódó történettel. Ebben az időszakban indult a táncház mozgalom is. Sok erdélyi táncrendet, éneket tanultunk. Egy erdélyi utazásom során történt, hogy a villamoson mezőségi dalokat énekeltem, egy néni meghatódva hallgatta, hiszen látszott rajtam, hogy „magyar”-ból jöttem.  Utazásaink során más népek kultúrájába is betekintést nyerhettünk: turnéztunk Olaszországban; Franciaországban, Lengyelországban nemzetközi fesztiválon vettünk részt, többször jártunk Japánban is, ahol megtapasztalhattuk többek között a Kodály-módszer sikerét is. A néptánc azóta is része az életemnek, a régi táncos társakkal lassan 10 éve visszajárunk a „Tiszántúl”-ba, a Tisza Táncegyüttes szenior csoportjába.

Szülőként is igyekeztem gyerekeimmel megismertetni a kultúra különböző válfajait. Sokat énekelem nekik, játszottunk együtt, minden este mesélés volt a nap záró eseménye. Mikor nagyobbak lettek színházba jártunk, kirándultunk, melyet felnőttként azóta is emlegetnek. Férjem történelem szakosként a kirándulásokon – főleg a kárpát-medenceieken – elmondta a történelmi tudnivalókat. Hordtam nekik a könyveket a könyvtárból, sokat meg is vettünk. Természetesen mi szülők is sokat olvastunk.

Mindez meghatározó a munkámban is. Szerencsére egy kultúrpalotában dolgozhatok, ahol a gyerekeknek átadhatom tapasztalataimat, az új gyermekirodalom, az új technikák (gamifikáció, számítógép, okostelefon használtatása stb.) beépítésével élményeket tudok szerezni nekik. Foglalkozásokat vezetek, táborokat szervezek, ahol történelmünket, kultúránkat közelebb tudom hozzájuk vinni. A Magyar Könyvtárosok Egyesülete Gyermekkönyvtáros Szekciójában nagyon sokat tanulok a többi könyvtárostól, hogyan tehetem élményszerűvé a gyereke számára az olvasást, ismeretszerzést. Most, hogy ezek a foglalkozások elmaradtak a vírushelyzet miatt, már nagyon várom, hogy ismét jöhessenek az osztályok, csoportok. Az online találkozások nem ugyanazok, mint ha személyesen itt vannak a gyerekek, ahol látom szemük csillogását, ahogy élvezik a játékot. Látom, mi az, ami megragadja őket és mi az, amin változtatni kell. (Egy focimeccs is más élőben, mint a tv képernyőjén keresztül.) Nincs annál szebb élmény, mint mikor a kis olvasó átölel, és azt mondja: úgy szeretek ide járni, mert olyan szépeket mesélsz, és olyan jókat játszunk. Vagy a nagyobbak elmesélik, hogy a táborban tapasztaltak mennyiben segítették a tanulmányaikat.

Ez az intézmény, ahol dolgozom, mindenki számára elérhető. A múzeumunk ingyenes, a könyvtárba való beiratkozás is sokaknak ingyenes, de a felnőttek párszáz forintos egy évre szóló díja is megfizethető, hiszen több, mint 100.000 könyv, dvd, hangoskönyv közül válogathat, régiek és a legfrissebbek közül is. Most csak arra van lehetőség, hogy a katalógusunkból kiválasztott könyveket összekészítsük olvasóinknak, amit aztán előre egyeztetett időpontban átvehetnek, az idősebbeknek pedig kiszállítunk. Ha kinyitunk, nyomtatott és online napilapok, hetilapok, folyóiratok is várják a kicsiket, nagyokat. Ismét találkozhatnak közösségeink a Cimbora Klubtól a Nyugdíjasokig. Ismét lehetnek színházi előadások, koncertek.

Mit jelent számomra a kultúra? Az életemet – átszövi magánéletemet, meghatározza munkámat.